Napok óta gondolkozom ezen…. hogy van az, hogy az ember hetekig, hónapokig, évekig tud rágódni a MÚLTON, hetekig, hónapokig, évekig tud szorongani a JÖVŐ miatt, de a JELENT nem éli meg?
Hogy van az, hogy a jelenben mindig a múlt heti vita, a félresikerült vacsora vagy az elhamarkodott döntés jár a fejünkben, esetleg azon agyalunk, hogy hogyan hozzuk össze a jövő héten a leadási határidőt, a szülői értekezletet, a bőrgyógyászt és esetleg a kozmetikust (na jó, erre már nem is merünk gondolni!) Hogy van az, hogy emlékszünk a kudarcainkra, aggódunk a holnap elvárásai miatt, de nem állunk meg egy pillanatra és vesszük észre, hogy most jó? MOST JÓ.
Janikovszky Éva írt egyszer az egyik könyvében erről, de persze most pont nem találom azt a fejezetet. Pedig annyira pontosan látott rá a helyzetre: Szaladunk, tervezünk, szorongunk, naptárt lapozunk, de nem állunk meg egy percre sem. Pedig jót tesz 5 perc esetleg 1 óra szünetet tartani, leülni egy padra, magunk elé nézni, arcunkat a Nap felé fordítani és hálást adni mindazért, ami most jó. Az egészségünkért, a családunkért, a lakóhelyünkért, a barátainkért, a mai napért! És mondjuk is ki: MOST JÓ!
